Hol volt, hol nem volt, de valahol mégiscsak volt, hiszen nagy ez a világ és hát
elfér benne egy olyan királylány is, mint a Kormos Királykisasszony.
Az Üveghegyen túl élt egy csillogó palotában. Gyönyörű volt a királylány,
de mégsem kopogtattak a kérők a palota kapuján, nem álltak hosszú
sorban, hogy megkérjék a kezét, mint a szomszédos királyok lányainál,
merthogy ez a királykisasszony nem szeretett mosakodni, sem
öltözködni. Mindig koszos volt és rendetlen: haja bogáncsos, körmei
piszkosak, a harisnyája szakadt.
Nem engedte szobalányainak, hogy szép ruhába öltöztessék, megfésüljék
és kényeztessék, nyakláncokat aggassanak rá és lábát kopogós
cipellőbe bujtassák.
Mindenki már csak Kormos Királykisasszonynak hívta őt az Üveghegyen
innen és túl onnan is… Azt mondogatta mindig, így is majd megszereti őt valaki, ne a szép ruhájáért és csillogó ékszereit látva szeressék meg!
Hát, csakugyan várhatta ő, hogy ilyen herceg, olyan báró vagy gróf akadjon,
mert bizony még a legszegényebb szolgalegény sem vette a
fáradságot, hogy megkérje a kezét. Még annak sem volt ínyére a koszos
királylány. Édesapja, az öreg király már elérkezettnek látta időt, hogy tegyen valamit,
ezért kihirdettette, hogy aki rá bírja venni lányát a tisztálkodásra,
nemcsak a királylányt kapja meg feleségül, de odaadja hozzá az egész
birodalmát is. Már előre megbeszélte ezt az öreg királynéval.
Na, erre aztán már csak eljöttek mindenfelől a bátor vitézek, minden
rendű és rangú kérők, hogy szerencsét próbáljanak.
Egyikük vödör vízzel érkezett, a másik jóféle parfümöt próbált rátukmálni,
a harmadik kicsalogatta az esőre, mikor megeredt és zuhogni
kezdett, hogy az majd csak lemossa róla a sok piszkot, de a királylány rájött
a turpisságra és ellenkezni kezdett. Már-már feladták a reményt,
hogy valaha is sikerüljön bárkinek megtisztítani a királylányt, mikor
váratlanul a király elé kéredzkedett Ferkó, a kertészlegény:
-„Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, én is szerencsét
próbálnék, ha megengednéd nekem!”
-”Édes fiam, te lennél a századik, akinek fejét vétetem, és én ezt nagyon
nem szeretném, mert kedvellek; olyan szépen ápolod a
kertem és azt a sok szép növényt benne. De legyen, ahogy kívánod! Eredj
és beszélj vele!” A királylány maga is nagyon sokat sétálgatott a kertben, szerette
szagolgatni az illatozó virágokat. Hát, amint egyszer ott sétálgat, elébe
toppan a kertészlegény és megszólítja:-”Felséges királykisasszony,
megérkeztek távoli országból a csudálatos tulipánok, jöjj, nézzed meg
magad is, párját ritkítja színük!” Amint a királylány megpillantotta a virágokat,
elszontyolodott :-”De, hiszen, ezek elhervadtak a hosszú
úton. Parancsolom, hozd mindjárt a locsolókannát és öntözzed
meg őket rögvest!" Hát, csak ez kellett a legénynek, hiszen pontosan ezt akarta
maga is elérni, máris ugrott a locsolókannáért és nemcsak a virágokat, de magát a királykisasszonyt is megöntözte….jó bőségesen.
Na, ezután a királykisasszony felháborodott:-”Hogy merészeled, hogy engem is megöntözöl?” Ferkó így felelt: "Felséges királykisasszony, hiszen azt
parancsoltad, öntözzem meg a virágokat, de én
hogy hagyhatnám ki a legszebbet ezek közül, aki Te vagy
magad?” Ezen aztán a királylány nagyon megörvendett, hiszen
titokban neki is nagyon tetszett a kertészlegény;
nyomban a nyakába ugrott és megcsókolta.
Az öreg király abban a pillanatban nézett ki a palotaablakon,
hát látja, mi történik a kertben, örömében
nagyon tapsolt és ugrált az ablakban, mire a koronája
kiesett és imhol, pontosan a legény fejire esett, ippen jó helyre!
Azon nyomban felöltötte a királykisasszony is a legszebbik ruháját és cipellőjét,
csaptak rögvest akkora lakodalmat, hogy még most is sajog a
lábam, annyit táncoltam én magam is. Legközelebb
idejében szólok, hogy ti is ott tudjatok lenni. Ha meg
mégsem hiszitek, hát járjatok magatok utána, így
volt-e vagy sem! Itt a vége, fuss el véle!
PS: A többi mesét hamarosan a weboldalomon (www.gergelybeatrixkatalin.hupont.hu)
olvashatjátok vagy könyvben, ha szerencsével járok!
