Sziasztok!
És valóban, már februárt írunk...
Persze nem lustaságból nem írtam, épp ellenkezőleg, hanem, mert sok volt a dolgom szerencsére!
Nagyon köszönöm, hogy az 1%-otokkal ti is hozzájárultok a mesekönyv megjelenéséhez, igazi Barátok vagytok nekem!
Röviden tehát, az Alapítvány segítségével végre elkezdődött a párbeszéd a nyomdával és kiadóval. Most már biztos, hogy kétkötetes lesz a mesekönyvem, az elsőben és a másodikban is 7 mese szerepel majd, ez a népmesei bűvös szám és a 14-es is :-))), de egyelőre az elsőt szerkesztjük és ha lesz rá igény, jöhet a folytatás. Színesre tervezzük, a borítót mindenképpen és belülre is a rajzokat, noha ezáltal sokkal drágább, mintha fekete-fehér lenne az egész. Azt még nem döntöttem el, hogy a gyerekek rajzaival vagy az én illusztrációimmal legyen, de majd megkérdezlek titeket is levélben egy-egy rajz mellékelésével, mit szóltok ti ill. a gyerkőcök, melyik a tetszetősebb, megfelel-e egyáltalán nekik a gyerekrajz.
Azért azt gondolom, hogy a többi nő, legyen anyuka vagy független, esetleg rokon vagy barátnő, aki vásárol a barátnőjének vagy a családban lévő kisgyermeknek belőle, nem díjazza a gyerekrajzos könyvet, bár ki tudja? Annyira mások vagyunk és más az ízlésünk, sosem tudni, ki melyiket tartja érdekesebbnek.
Azt azért nem szabad elfelejteni, hogy nem magunknak, hanem a gyerekeknek vásároljuk a könyvet, ők fogják lapozgatni, tehát nekik kell megfelelni!
Tehát igyekszem...
Most az ígért újabb mese, AMELY EGYÉBKÉNT A MÁSODIK RÉSZBŐL VALÓ és illusztráció hozzá! (Akárhogy igyekeztem nem tudom elforgatni.)
És jöhetnek végre már a vélemények ide is, hogy mások is lássák, nem magamban és magammal levelezgetek!!! Köszönöm.
BÚBÁNATKA KIRÁLYLÁNY
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, de még az Üveghegyen is túl volt egy csodás palota, abban éldegélt egy király a feleségével. Volt azoknak ugyan egy lányuk, de nem telt benne örömük, mert amióta csak megszületett, csak sírt és sírt. Úgy is hívták, Búbánatka.
Már a palota körül egy hatalmas tó keletkezett a könnyeiből, annyit szomorkodott és sírdogált. Senki sem tudta megvigasztalni. Pedig jöttek sorra a különféle tudós professzorok, kuruzslók és varázslók, boszorkák, de senki sem tudott rajta segíteni.
Még az udvari bolondot is elbocsátották, mert nem tudta jókedvre deríteni.
A király nagy sokára engedett felesége akaratának, mivel lányuk amúgy is eladósorba került, hát kihirdette, hogy annak adja fél országát és a lányát, aki őt jókedvre deríti.
Jöttek ám a kérők, minden rendű és rangú emberek. Hercegek, grófok, bárók, bírók és deákok. De még a messzi országok uralkodóinak fiai is. Egyikük sem járt szerencsével, mind kudarcot vallott. Emlékeztek a juhászbojtárra és az aranyszőrű báránykára? Hát még ők is eljöttek, de nem tudták megnevettetni ezt a királylányt. Az udvari bolond, Bolondos Palkó is visszatért, hátha most sikerül felvidítania a királykisasszonykát, ha sok cigánykereket vet előtte, de ő is csak úgy járt, ahogy a többiek, mehetett oda vissza, ahonnét jött.
Volt abban az uradalomban, mert hát elég nagy volt az, megfért benne gazdag is és szegény is. Szóval, volt abban a királyságban egy szegény asszony és volt annak három fia. A legidősebbet Lackónak, a középsőt Palkónak, a legkisebbet pedig Jankónak hívták.
Azt mondja a legidősebbik:
- Lelkem Édesanyám, adjon nekem tarisznyát tele pogácsával, megyek a királyi udvarba szerencsét próbálni! Csak tudok olyat mondani a királylánynak, amitől rögvest felvidul.
Az anyja tarisznyát kötött a vállára és útnak eresztette. Ment a legény, ment, egyszeriben elébe ugrik egy kis nyulacska.
Jankónak sem volt maradása, hátha ő nagyobb szerencsével jár. Anyja neki is kötött a nyakába tarisznyát és elbúcsúzott tőle. Ment, mendegélt Jankó az úton, mikor hirtelen elébe toppant a nyulacska.
- Megállj, Jankó, én talán segíthetek neked, tudom, mi járatban vagy.
Felelt Jankó:
- No, ha tudod, hát segíts nekem, mert bizony szegény fejem azt sem tudja, mitévő legyek, hogyan tudnám éppen én megnevettetni a királykisasszonyt.
A nyulacska ekkor elbújt egy üregben, majd előjött vagy száz kis nyulacska, mindeniknek egy-egy hangszer a kezében. Az egyik hegedült, a másik zongorázott, a harmadik furulyázott, a negyedik szájharmonikázott, az ötödik nagybőgőzött, a hatodik lanton játszott, a hetedik fuvolázott, a nyolcadik csembalózott, a kilencedik trombitált,
a tízedik dobolt, a tizenegyedik csörgődobolt, a tizenkettedik kasztanyettázott, a tizenharmadik orgonán, a tizennegyedik hárfán játszott.
És így tovább, mindegyik egy-egy csodálatos hangszert szólaltatott meg. És rákezdték nagy vígan:
-Csindaratta, bumm, bumm, csindaratta, bumm, bumm, bumm. Csindaratta bumm, bumm,
csindaratta bumm, bumm. bumm.
Szólt a zene, így mendegéltek a királyi udvar felé. Már messziről kiálltak az emberek az útra, hogy lássák, miféle zenekar közeleg. A királykisasszony is kinézett a palota ablakából, hát amit látott, az bizony rögvest megnevettette, mert ki látott már ilyet, hogy száz kicsi nyúl, mint egy száztagú cigányzenekar, mindenféle hangszeren tudjon játszani? A király amint ezt meglátta, nyomban magához hívatta Jankót.
- No, édes fiam, nem tudom, mint és hogyan mívelted mindezt, de a lányomat nevetésre bírtad, hát tiéd nemcsak a fél országom, hanem az egész, mert már úgyis elég öreg vagyok. Mellé adom a lányom, legyetek boldogok!
Csaptak nagy lakodalmat, még a szegény asszony is járta a lakodalmas táncot a fiával, ha el nem fáradt, még most is járja. Ha nem hiszitek, járjatok utána! Itt a vége, fuss el véle!
